Ritkaság, ha egy költő – méghozzá kiváló költő – lényegében egész, hosszúnak mondható életútján ugyanazt fejezi ki magas hőfokon: az élet, a létezés dicséretét. Ezt énekelte fiatalon, főként himnikus hangú költeményekben, és idős korában is, a megőrzött ódai hangot egyre gyakrabban elégikus költeményekkel váltogatva, a dicséretbe egyre több aggodalmat, szorongást vegyítve. Az ének szót nem véletlenül hangsúlyoztam: Hajnal Anna jellemző költői tulajdonságai közé tartozik, hogy verseiben ritkán használ parlando vagy diszkurzív beszédmódot – ő majd’ mindig énekel, hasonlóan, mint a velebeliek közül Zelk Zoltán. Orpheusz gyermeke ő: úgy tetszik, nemcsak a természetről ír, mint a költők általában, hanem maga a természet nyilvánul meg verseiben. A fákat, virágokat, vadakat, madarakat nem csupán Szent Ferencre emlékeztetően megszólítja, nemcsak tegező viszonyban van a teremtett világ dolgaival, hanem velük azonosulva, megszólaltatja őket. Az esszéíró Friedrich Schillerrel mondva, Hajnal Anna nem csupán „keresi” a természetet, hanem „ő maga természet”, ahogy költői tipológiájában jellemzi ezt az alkatot a német költő.