Pap Károly a második világháborúban tragikusan elpusztult nemzedék egyik legtehetségesebb írója volt. Magányos prófétaként kereste az abszolút igazságot, rendíthetetlenül hitt a szeretet, az alázat, az igaz szó megváltó erejében. Művészete szépség és jóság, esztétikum és etikum megalkuvás nélküli és feltétlen együvé tartozását hirdeti. Ezeket a problémákat fogalmazza meg, ezekkel az emberfeletti feladatokkal küzd három regényében, a stilizált bibliai környezetbe helyezett Jézus-parafrázisában (Megszabadítottál a haláltól), a sivár vidékeken a művészet embernemesítő; lehetőségéért küzdő; festő; történetében (Nyolcadik stáció) és az önvallomásos gyermekhősének igazságkereső; lázadását megörökítő; Azarelben, továbbá változatos témájú elbeszélések sorában, komor drámákban és szenvedélyes vitairatokban (Zsidó sebek és bűnök). E könyv szerzője másodjára rugaszkodik neki a feladatnak, hogy választott írójának személyiségét, életművét, sorsát körüljárja. A több mint két évtizeddel ezelőtt írt kismonográfia után ezúttal más módszerekkel, új szemlélettel közeledik tárgyához; a korábbi életrajzi szerkezet helyett ezúttal az író legfontosabb témái, motívumai, ma is aktuális problémafelvetései köré csoportosítja a kötet strukturális vázát. Az egyik legfontosabb vezérgondolat a világirodalmi összevetés: Pap Károly élete és műve - a szerző megítélése szerint - számos rokon vonást mutat a kor világirodalmának egyik emblematikus alkotójáéval, Franz Kafkáéval. A kötet szerzője nem állítja, hogy a két alkotó világirodalmi rangja összehasonlítható, nem is szándéka értékelésbeli összevetést tenni. A párhuzamos jelenségek felmutatásának célja az, hogy egy kétségbevonhatatlan világirodalmi mércét alkalmazva a kötet - melyet szerzője legszívesebben esszének nevez -elhelyezze Pap Károlyt a világirodalom valamely esztétikai-poétikai metszéspontján.