A zsidók százötven éve léptek be a magyar történelembe, művelődésbe, irodalomba. Az irodalmi teljesítmény - a nyelv használata, a tapasztalat sokrétűsége és annak árnyalt ábrázolása, a kifejezés mélysége és szárnyaló magassága - minden történelmi kimutatásnál láttatóbban adja vissza az igazi azonosulást, amellyel otthonra találtak az őket befogadó kultúrában. A szinte nyelvemlékszerű hangpróbáktól két-három generáción belül eljutottak a csúcsokig, az egyetemes érvényű és világszínvonalú művészetig. Bizonyos pokoli szinkronban azzal az egyetemes világtörténettel, amely az ő történetüket majdnem írmagjáig kipusztította Magyarországon. Az olvasó ennek a száz évnek a felívelő s gazdagságáért tragédiával fizető lelki krónikáját lapozhatja végig huszonhét író novelláin keresztül. Ebben a kollektív regényben sok felfedezés vár reánk: elfelejtett írók, képek, viszonyok, hangulatok, világok - a hagyomány, amelynek talapzatáról leszakadtunk, de nincs más utunk ma, mint hogy fölkutassuk és visszakapcsolódjunk hozzá. A száz év fejlődése - így egymás után állítva - az újság- és tárcaírásból, dramolettekből összesűrűsödő modern prózánk kialakulástörténete is egyben