Skip to Store Area:

Múlt és Jövő 2014/3


Szerk. az olvasóhoz
Mi az emlék? Ez még a holokauszt emlékezeténél is – az évforduló szezonjában, sőt… – lényegesebb tudni(élni)való. A 70-es kerek számhoz kötött tragikomikus huzavonának csak akkor lehet pozitív fejleménye, ha sikerül – tárgyától elválasztva – feltárni és megemészteni a fogalom igazi természetét. Akkor emelt fővel, lelkiekben gazdagabban távozunk az emlékek oly méltatlan csatateréről – egészségesen túlélve a méltatlan konfrontációt. S nem rendre megalázva, tovább és tovább frusztrálódva gubózzunk be a magunk és halottaink emlékének ún. védelmébe.
Mi is az emlék? Minden.
Szinte teljesen lefedi mindazt – akik vagyunk. A saját, a szüleink, a nagy- és dédszüleink emlékei és emlékezete a legelvehetetlenebb tőlünk, általuk vagyunk, azok, akik. S egyénre szabottan folytatódik bennünk a génjeinkben hordozott tapasztalatok elbeszélése, amelyet több ezer év láncolata alakított a mi életünk kereteivé. Hasonlóképp egyéni és egzisztenciális sors(talanság)okból szövődött a kollektív emlékezet-közösség – azokkal, akik (ha akarjuk, ha nem akarjuk, de miért ne akarnánk?) ugyanebbe a sorsba lettek „beosztva” (Szép Ernő). A zsidóságba, vagy még pontosabban: a magyar zsidóságba.
Az emlék természetébe elmélyedve most nem kerülhető el az (ön)vizsgálat. Ez nemcsak az oly szánalmas „ki szenvedett többet?” rodeó és emlékek vásártere-esetében mutatja ki kérlelhetetlenül a más természetűséget, azaz: a közös azonosság hiányát, hanem felmutatja az emlék és emlék-hagyományozás alapvető tulajdonságát. A szerkezetet, ami ama sorstalanságot visszaváltoztathatná tudatos sorssá.
Mert lehetnek nekünk, és határozottan voltak és „vannak” is közös „szép emlékeink” (Bródy János) az együtt töltött közel kétszáz, vagy akár csak az utolsó hetven év során, de lehántolódnak rólunk, amikor az emlék kérdő ujja az apokalipszis beégette sebre tapint – vájjon bele érzéketlenül vagy simogasson enyhítően az érintés. A kollektív, apokalipszis-tűzfényű emléke felülírhatatlan, mert isteni eredetű, vagy olyan örök emberi, aminek a válságát éppen a holokauszt mutatta ki.
Megismerni a sorsunkat – megismerni az emlék eredőit. Ez a tudás meghatároz, ezért elválaszt, vagy kiválaszt. Nincs módunkban magunkat kivonni a hatálya alól, bármennyire szeretnénk is. De miért szeretnénk? Ha a sorsot az öröklött, megélt- és tapasztalt emlékkel azonosítjuk, akkor a sors ellen lázadni: nem dicsőség, hanem hűtlenség. Ez a felismerés lehet a záloga a megértésnek is – a másik fél (az elkövető) elfogadásának. Amely bizony a mi feladatunk, e nélkül miért is számíthatnánk hasonló gesztusra. Azt kell megvizsgálnunk, hogy az a befogadó és eltaszító sors – ami ugyanúgy sorstalanság – miért nem osztozhat az emlékben, amely nem az övé? Mert ami az övé, az csak a térben és időben azonos a miénkkel.
A közösnek erőltetett emlék-illúziók csak újabb hazugságokba ringatnak. Nem teremtik meg – a már végleg elodázni látszó – gyászmunka feltételét. Ugyanis a traumát föloldó folyamat éppen két, egymással ellentétes emlékek meghatározta azonosságok megbékélését jelentené. A kétemlékűséget bevallani, vállalni – mindkét oldalon – :„ez a mi munkánk; és nem is kevés”. Noha fájdalmasan nehéz, mert ha csak a lélekben is, de hasonló ama elszakadás ütötte sebhez, amely 70 éve emlékeztet arra, hogy kik és mik vagyunk.

Szerző MÉJ
Kiadás ideje 2014
Oldalszám 148
Címkék hozzáadása:
Használjon szünetet a címkék elválasztásához. Használja az aposztróf jelet (') kifejezésekhez.