Skip to Store Area:

Múlt és Jövő 2014/2

Múlt és Jövő 2014/2

See other products by MÉJ

Küldjön E-mailt ismerőseinek

A magyar holokauszt 70. évfordulója nem hozta el a megnyugvás-föloldódás kegyelmét, ami a Magyarországon zsidóként megmaradás nagyon is egzisztenciális feltétele.

Elérhetőség: Készleten.

1 450,00 Ft

Letöltés
Borító
A szerk. az olvasóhoz + tartalom
Somlyó Zoltán: Máglya (vers); Vihar Béla: Vihar Béla: A ház legendája (vers)i
Kőbányai JÁnos: A magyar arkangyal – azt üzente... (esszé); Heller Ágnes levele Tamás Gáspár Miklóshoz a Gázai övezet kapcsán
Röhrig Géza: rebeka; menetrend; margitsziget (versek)
Kamarás István OJD: Bergoglio és Skorka geo-teo-lógiája (tanulmány)
Klein Rudolf: A delozsált és elhallgatott emlékmû. Az Élet Menete Alapítvány Holokauszt-emlékmûve az Erzsébet híd pesti hídfôjénél (kritika)
Véri Dániel: A tiszaeszlári vérvád zenei feldolgozásai: hagyományok, interpretációk, narratívák – Németh Hajnal: Hamis vallomás; Fischer Iván: A Vörös Tehén (kritika)
Dési János: Lévai Jenô és a zsidóság (tanulmány)
„Láttál te már angyalt?” Római beszélgetés Charles Farkassal – életérôl, családjáról, alkotásairól. A riporter: Dorogi Katalin
Dénes Gábor: A sanghaji magyar I. Elôtanulmányok egy Komor Pál emlékére készülô filmhez
Voigt Vilmos: Orthodox zsidóság és modernitás
Kálmán Tünde: LeHaim. Irsai István kiállítása az Izraeli Intézetben (kritika)
Lengyel András: A Népszavától a Progreso y Culturáig. Barna Sándor (1887–1952) „könyves” pályája (tanulmány)
Hernádi Miklós „Neked is igazad van, fiam…” A zsidó vicc világképe (tanulmány)
Walter Pietsch: Változó horizontok. Haraszti György tanulmányáról (könyvkritika)
Figyelő
Summary
Tételeket a kosárba Kosárba rak


A befejezettség nyugalma. Effajta felszabadító érzéssel ajándékoz meg minden “vagy-vagy” kérdés eldőlése utáni, egyértelművé váló képlet.
A magyar holokauszt 70. évfordulója nem hozta el a megnyugvás-föloldódás kegyelmét, ami a Magyarországon zsidóként megmaradás nagyon is egzisztenciális feltétele.
Három emberöltő után sem sikerült eljutni ama “békévé oldó” katarzisos állapothoz. Amikor nemcsak az áldozatok– eddig csak róluk szólt a fáma-diskurzus –, hanem az elkövetők közül is még élnek tanúk. Amikor, ha az idő sodrásával arányosan fakuló érvénnyel is, de az igaz szívvel elvégzett gyászmunka elhozhatta volna a hét évtizede szorító görcs oldását az áldozatok és az elkövetők népére hasadt felek között.
A minden szempontból kisebbségi pozícióból megritkított áldozatok s azok leszármazottai egy apokaliptikus pogrom véletlenül életbenmaradottjaiként váltak a mai történet szereplőivé. Az elkövetők és leszármazottaik – a többségi társadalom – pozícióit nem válogatta-rostálta meg a gyilkos pusztítás. Ugyanis “a zsidók ellen viselt háborúnak” a zsidókon kívül nincsenek veszteségei. A második világháború az előbbivel párhuzamosan folyt másik háború volt – más célokért. Más eszközökkel és más szabályokkal vívták – noha azonos időben és térben, mint azt a háborút, amit a zsidók ellen készítettek elő, s bonyolítottak le – a világégés kellékeit és díszleteit használva, sőt: kihasználva. Ezért a két öldöklés összemoshatatlan, még akkor is, ha oly kézenfekvően kínálja magát a felelősség szétlötykölésére.
A többség – az elkövetők és az elkövetést eltűrők – nem kívánták a szembenézést. S erre már nem kell tovább várni – ez új mozzanat ebben a keserű telenovellában –, mert a gesztus-mozzanat lehetősége a természet törvényei okán most ellehetetlenült. A magyar holokausztot elkövető magyar társadalom – a most végzetessé vált múlt időben – nem követte meg áldozatait, nem végezte el a gyászmunkát, s vele – lehet magának sem bevallva, mert ebből az aspektusból végig nem gondolva – nem kívánja, mint egykor, hogy mi itt, Magyarországon megmaradjunk.
A befejezettség nyugalmát ama országalmás-gábrieles szobor hozta el – a tárgy és a tárgyelhelyezése legújabb narratívájában. Amit fölösleges lenne a kormányzat nyakába varrni, hiszen legitimiációját (s talán inspirációját is) attól a társadalomtól kapta és örökölte – a magyar történelemben példátlan mértékben –, amely az elkövetők népét testesíti meg. Így a holokauszthoz s emlékéhez való hozzáállása is eleve behatárolt. Ezért joggal állapítható meg, hogy a rendszerváltás most lezárult átmeneti korszakával az újra az eredőihez és hagyományaihoz visszatért magyar társadalom adta a felhatalmazást (megrendelést) a szoborra.
Ezt a vizsgát egyetlen, az elkövetőkhöz sorolható társadalom sem állta ki. Még a múlttal szembesülésben legendásan élenjáró német sem lehet az összehasonlítás alapja, mert az nem rendelkezik az emlékezésbe “bezavaró” túlélő zsidósággal a holokauszt után – hiszen a mai német zsidó közösség friss orosz import. (A német szembenézéshez parnert: közszereplő írót is importálnia kellett – történetesen a mi Kertész Imrénket. Katalizátor-katarzist előidéző művét – a magyar gyászmunka-hiányt markánsan aláhúzva – a szülőhazája és -nyelve egy Nobel-díj rásegítésével sem értékelte úgy, mint ott, ahol nem maradt párbeszédet folytani képes, s ezzel a föloldozásba-katarzistba alkotóan résztvevő túlélő.)
Nem paradoxon módon a gábrieles projekt hozta el a megnyugvást, mert valami bekövetkeztére várni sokkal megpróbálóbb, feszültségekkel telibb, mint szembesülni a végeredménnyel – bármilyen lesújtó legyen is az. Ugyanis a Szabadság téri installáció azt szögezi le, hogy a magyar társadalom nem tud elkövetői szerepéről a magyar holokausztban. A kerek évfordulón is ünnepélyesen megerősítvén válaszát – a szó elszáll, az emlékmű ittmarad – a főként az áldozati oldalról jelentkező, magába nézést elváró igényre.
E folyamat és (ún. történelmi) háttér megvilágosult tudatában kell újrafogalmazni-programozni a magyar zsidóknak az életüket – és nem egyre patetikusabban az emlékezetvesztés statisztaszerepébe, ha veszekedve is, de folyamatosan megalázkodni. Még akkor sem, ha mindennek ellenére valamilyen formában itt lehet, s talán kell maradni (az ajtó betevése munkáját elvégezni például), azonban a nemzetbe visszafogadás felemelő gesztusától már örökre megfosztva, ami az ittlét minden formáját lefokozza.
“Szerte nézett és nem lelé / honját a hazában…” – zendül fel e szobor és történe nyomán a verssor a felemelő magányra, kilököttségre döbbenés – ha kellő tragikumában felfogott, akkor igen is felemelő – pillanatában. Mert a magyar vers, himnusz és nyelve velünk marad.
“Honját… “ És világát vajon leli-é?
Európa antiszemitizmussal válaszol szolidaritás helyett a terror rákjával élethalálharcát vívó Izrael – a holokauszt, s köztük a magyar holokauszt másik földrészre üldözöttei – ellen. Kényelmesebb a zsidókat gyilkosoknak látni, mint az igazi gyilkosok és a gyilkossá levés sokrétű eredői ellen fellépni. (A legnépesebb közösség, a francia már megkezdte exodusát.) Pedig a korántsem képletesen keresztrefeszítők is megjelentek már – a kétezeréves történet oly figyelmeztető újrajátszásaként ama megváltó próféta, a galileai Nacaret közelében. Jelentős hányaduk újra a civilizált Európából érkezik a Közel-Keletre, s majd onnan visza a szülő, az eredet kontinensére…

Szerző MÉJ
Kiadás ideje 2014
Oldalszám 148
Címkék hozzáadása:
Használjon szünetet a címkék elválasztásához. Használja az aposztróf jelet (') kifejezésekhez.