Skip to Store Area:

Múlt és Jövő 2012/2


Az idei nyár nemcsak forró volt, de a magyar zsidóság szempontjából a pokol tüzét is megidéző. Majd‘ minden napra jutott egy antiszemita megnyilvánulás. Ennél sokkal szomorúbb – mert ehhez szervesen kapcsolódik – a zsidó múlttal való szembenézés agresszív hiánya.
A szégyenszemre külföldi kezdeményezésre földerített Csatáry László ügyét – ezét a klasszikus tömeggyilkosét – nem a múlttal való szembesítésre és katartikus tanulságlevonásra használná a mai magyar igazságszolgáltatás. Éppen ellenkezőleg: tevékenységével a bennünk élő sebeket csak tovább mélyíti. Miközben egyre több részlet derül ki arról, hogy Csatáry hogyan alázta meg Auschwitzba küldésük előtt a kassai zsidókat, el kell viselnük a magyar igazságszolgáltatás csődjét, bűnös szenvtelenségét. És el kell viselnük az egy levegő szívást ezzel a gyilkossal. Azaz: a holokauszt újra jelen időbe került. (Mintegy beteljesítve Kertész Imre stockholmi beszédének nevezetes gondolatát: „Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.“)

S mindezzel párhuzamban egy új boszorkányüldözés kezdődött – „a nem zsidó zsidók“ (György Péter találó ön- és csoportjellemzése) antiszemitizmussal vádolják meg korunk egyik legkitűnőbb magyar történészét, mert végre a zsidókat zsidónak nevezi – amikor leírja a szerepüket egy-egy történelmi folyamatban. Lehet, nem kellő részletességgel teszi – de ilyen vesszőfuttatás után már minden zsidót zsidóval azonosító elbeszéléshez trauma fog tapadni. Ez a hisztériás frusztráltság bűnös tárgytévesztéssel éppen az ő nyakába kívánná varrni – a magyar társadalom Horthy- nosztalgiáját vagy restaurációját. Mindez idő alatt legújabb, munkáját szimpatikus gesztusokkal indító államelnökünk – szent helyen: Jeruzsálemben – a magyar állam és társadalom szerepét passzív kívülállóként jelölte meg a holokausztban, és nem pedig – mint ahogy ezt tapasztaltuk és tudjuk – „elkövetőként“.
Ezért hogyan születhetne a magyar holokausztból – mint más országokban – megbékélés, netán – ismét Kertész Imre gondolata mentén – „kultúra?“ A kételyt – a szövegeknél is érzékibben megtestestesítő filmrészlet is aláhúzza, amelyet mindenkinek – zsidónak és nem zsidónak egyaránt – meg kell néznie, amikor Magyarországhoz való viszonyán felelősen elgondolkozik. (http://dotoho.blog.hu/2012/08/17/ki_nem_ugral_budos_zsido)
Ilyen politikai és társadalmi atmoszférában nehéz elvonatkoztani attól, hol – és meddig? – élünk. Az egzisztenciális kételyek fölülírják a nyugodt kultúrateremtés és -fogyasztás igényét és szokásait.

Kőbányai János Bőrünkre és nélkülünk címmel közölt írásai reagálnak a so called „akadémikus antiszemitizmus“-botrányra. (Eredetileg internetes fórumokon jelentek meg.)
Huszár Ágnes az előrángatott nyilas író, Nyirő József esztétikai „értékeit“ vizsgálja. Ugyanis csak egészen ritka esetben nincsenek a náci politikai szerepvállalásnak esztétikai vonzatai. A kitűnő nyelvész elemzése szerint bűn lenne – noha ezt tervezi a kulturális kormányzat – Nyirő műveit az iskolai oktatásba, netán a magyar irodalom kánonjába bevonni. Vathy Zsuzsa egy kitűnő kiállításról – az eltűnt pápai zsidók életét rekonstruáló emlékezet gesztusáról számol be. Heller Ágnes – nemcsak legnevesebb, de legszorgalmasabb szerzőnk is – ebben a számban veszi át az Olvasónapló című új rovatunk stafétabotját – amelyet reményeink szerint sokan írnak majd.
Heller Ágnes beleszeretett az ötletbe, s epikus önéletrajzi elemekkel kiegészítve könyvet ír majd olvasmányaiból – mint ez az itt közölt néhány hónap termése is mutatja. (Ez lesz a Múlt és Jövő történetében az első folytatásos „regény“.) Demény Péter, kitűnő erdélyi író és esszéista (újabb író a Látó szerkesztői közül) Kardos G. György-élményét osztja meg velünk. (Barátunk és példaképünk tizenöt éve ment el.) Weiss János filozófus barátunk most érzékeny képzőművészeti íróként mutatkozik be. Valkó László pécsi festőművész munkásságát elemzi nagy művészettörténeti és filozófiai háttérrel. (A művészet fontosabb dolog annál, hogy művészeti „szakértőkre“ bízzuk.) Macher Péter – szintén új és fiatal szerző, levéltáros hallgató – egy tatabányai gyár történetén keresztül mutatja be a holokauszt eseményeit. Ez önmagában is érdekes, mert nem túl ismert terepen mutatja meg a holokausztnak a társadalom legapróbb pólusaiba is behatoló rombolását. Azonban a kutatásaiból kibontakozó történet egyik szereplője Szabó István, a világhírű filmrendező apja, az Apa című filmje mintája. Hárs Péter György tanulmánya Karinthy Frigyes munkásságának azt a részét elemzi, amely korának új tudománya: a pszichoanalízissel kapcsolatos.
Horváth István fiatal kutató – családi kapcsolatok révén – Illyés Gyula hagyatékát dolgozza fel. Ebből idéz egy levelezést 1943-ból, amikor egy zsidó írótársának – Sándor Kálmánnak – nyújt kapcsolatai révén segítséget. (Hasonló epizódok közlését is tervezzük közölni Illyés Gyula levelesládájából.) S végre egy vidámabb téma: Cserna-Szabó András, kitűnő gasztronómiai író egy prágai zsidó szakácskönyvet ismertet – benne nagyszerű receptekkel.

Komor hangulatú számunkat Szilágyi Géza és Goldstein Imre verseivel keretezzük.
A bevezetőben megütött reménytelenség-érzésünkön enyhít nem zsidó barátaink áldozatos és ügyszerető (sőt: szerető) együttérzése.
Szerző MÉJ
Kiadás ideje 2012. 08. 30.
Oldalszám 132
Címkék hozzáadása:
Használjon szünetet a címkék elválasztásához. Használja az aposztróf jelet (') kifejezésekhez.