E számunk témája talán a magyar zsidó történelem és mai létforma legérzékenyebb pontjába metsz. Nemcsak a holokauszt emléke magába szippantó erő- és hatáskörébe, hanem egyúttal az azonosság választhatósága megválaszolhatatlan dilemmájának a kérdéscsomójába is. Az ember (aki zsidó) megválaszthatja-e szabadon az azonosságát – beleszületett sorsa ellenében? Az apokalipszis lángja beleolvaszt- e az emberiség nagy egységébe, vagy visszazár a népbe, amelyhez civilizációnk során az apokalipszis oly végzetesen kapcsolódott? Milyen erkölcsi kötelességeket vet fel a holokauszt- apokalipszis azok számára, akiknek az átélni adatott? S az átélés nagy tapasztalata és emléke hányadiziglen, s mire kötelez? Radnóti Miklós sorsa, műve mítoszba és kánonba szervülése új és új kérdéseket vet fel – sokkal élesebben, fájdalmasabban és ellentmondásosabban, mint bármely alkotóé és műé. Vele kapcsolatban minden megállapítás leegyszerűsítés. Sorsa és műve üzenetei mint a tovább és tovább hasadó urániumrudacskák új és új megfejtésekre osztódnak, s csak a végtelenben nyújtanak majd megnyugtató választ. Messze-messze az esztétika tartományai fölött, illetve abba belemetszve vagy -robbantva az egzisztencia örök kételyeit. Evangéliumi történetében, s a Bori notesz verseiben összegződött a száz éves magyar zsidó kulturális tapasztalat legidőtállóbb és -egyetemesebb formában. E versek, s mítosz-életük mind esztétikailag, s mind a maguk narratív poétikájában a legmagasabb szinten értek fel, s egyúttal haltak bele – ama: „bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt” a magyar kultúrába – a kultúrába, amely élőként sem őt, sem népét nem fogadta be. Számunk ennek megfelelően közelít ehhez a nagy műhöz. E közelítésben egyet tudva csak bizonyosan: nekünk nemcsak mint embereknek, magyaroknak, hanem zsidóknak, magyar zsidóknak, zsidó kulturális folyóiratnak közünk van sorsához, tanúságához és tanulságaihoz.