Múlt és Jövő a jelenben

A Múlt és Jövő online melléklete

Ungvári Tamás ma itthagyott bennünket, hogy velünk maradjonBíró Lajosról szóló írásával kezdjük el a hiányát kompenzáló gyászmunkát

Ungvári Tamás – ki hitte volna egy az élet minden helyzetében viccelődő emberről, hogy ez vele is megtörténhet – elindult az átlényegülés útján, amelynek során a a velünk élő szellemes, társasági emberből, a remélhetőleg még sokáig továbbélő gondolatati, és szellemisége veszi majd át a hangsúlyt.

Amikor ma – 2019. július 5.-én elbúcsúztunk tőle – a Kozma utcából hazatérve rögtön az írásaihoz fordultunk – az effajta gyászmunkával ő is egyetértene. (De milyen viccel toldaná ezt meg? Ez sajna örökre az ő titka marad.)

Erre biztatunk mindenkit, aki számára fontos volt, s azokat is, akik számára majd fontos lesz. Ebben a munkában mi is kivesszük a részünket.

Kezdjük – talán a Múlt és Jövő számára legelső írásával: Bíró Lajos A bazini zsidók című regénye új (1999-es) kiadásához írott, újrafelfedező utószavával.

Biró Lajos és a „zsidókérdés”

Ady harcostársa

Biró Lajos nevét elfeledte a magyar irodalom emlékezete. Legutóbb 1957-ben jelent meg a Szolgák országának újabb kiadása, természetesen magyarázó utószóval,1 majd a Molitor-ház Hegedűs Géza értő, magyarázó szavaival.2 De az irodalmi tudat alig tartja számon Biró Lajos (1880–1948) hatalmas életművét. Ha szólnak róla, mint Ady Endre felfedezőjéről, s ha dicsérik, akkor Ady számos rajongó megjegyzését idézik.

Biró Lajos ugyanakkor személyében testesítette meg a múlt század fordulójának példaszerű zsidó értelmiségét. Egyszerre gyökerezett a magyar vidékben s volt kozmopolita. Hazafi és világpolgár. Progresszív és zsidó. S végül, mint annyian sorstársai közül: emigráns. Külön fejezetet mint emblematikus jelenség is megérdemel.

A Bécsben született Biró Lajos csakugyan az első volt, aki Ady Endrére a „zseniális” jelzőt ragasztotta, éppen a múlt század fordulóján. Ô volt az, aki Ady Endre egyetlen színpadi művében, A nőhelyben a jó barát mintájául szolgált. A hajdani társak vallomása szerint együtt lépett Adyval a színpadra, csak éppen megfordították a szereposztást. A későbbi drámaíró a költőt játszotta, míg a jó barátot éppenséggel Ady Endre.

Ady az új Keresztelő Szent Jánosok egyikét látta Biró Lajosban, aki még nem Messiás, de hirdeti annak eljövetelét. Váteszi elhivatottságú írónak tartotta, s az elhivatott írók legerősebb „rombolójá”-nak. „Biró Lajos kegyetlenül, okosan, merészen készül új, hatalmas ütésekre, melyek bizony majd messze elzúgnak… Ez a fiatal óriás birkózni készül, és mi, akik az ő lelkével élünk, ó, hányszor irigyeljük meg az ő birkózó erejét, tudását, hatalmát!”

Biró kedvenc mondását is Ady idézi. Amikor a fiatal írók a magyar ugar sivárságától meghőköltek, Biró Lajos evvel vigasztalta őket: „Elvesszük a buta sokaság jókedvét.”3

Biró Lajos Bécsben született ugyan, ám gyermekkorát egy Alföld-széli faluban, Hevesen töltötte, s hogy mindez olyan legyen, mint egy színdarab, a híres bécsi szerkesztő, Hevesi Lajos házában. Biró Lajos külföldön tanult, rövid pesti „vendégszereplés” után természetesen Párizs lett az ő Bakonya is, majd két hónapra rá, hogy Ady visszajött Franciaországból, ő is a nagyváradi Szabadság című lapnál ütötte fel a tanyáját.

Biró jól beszélt németül és franciául, az olaszt és az angolt társította ezekhez: munkaőrült volt, akiről a kortárs Dutka Ákos feljegyezte, hogy míg Adyék mulatni jártak, Biró szorgalmasan rótta cikkeit és korai elbeszéléseit.

Valójában őt is egy botrány tette híressé. Pekár Gyula képviselő és műkedvelőnek nevezhető író választott irodalmi zsűri elé vitte azt a gyanúját, hogy Biró Lajos a Rablólovag című darabjának témáját tőle orozhatta el. A becsület-Bíróság – a szójáték ismét színdarabot idéz – Birónak ítélte a pert: Herczeg Ferenc elnökletével a vádlottat Beöthy László, a híres színigazgató, Kóbor Tamás, a neves magyar zsidó író és publicista képviselte, míg a vádat Császár Elemér konzervatív irodalomtudós és Szemere György (katonatiszt és drámaíró).4  Az eredményről és a Világ hasábjain (1912. február 20.) Ady Endre üzent a megcsúfolt Pekár Gyulának. „Végül Pekár Gyula úrnak, mint pörvesztesnek, meg kell üzennünk, hogy úri célja nem sikerülhet – antidemokratikus okok miatt. Ô tudniillik azt hitte, hogy legjobban az úri és lovagiassági paranccsal kényszerítheti a csacsi hívőket az irodalmi elégtétel-adásra. Most már láthatja, hogy egy rossz novella írása, a képviselőség s tudom-is-én-még-mi nem jogosítja föl arra, hogy tehetség legyen – a tehetség ellen. Biró Lajos megengedi nekem, a régi barátnak, hogy hirtelenségét és hírességét, amely egyet jelent, megbocsássam, s barátilag, testvérileg kívánjam: soha Pekárnál különb, veszedelmesebb ellenfele ne legyen.”5

A sajtómunkások

Biró Lajos tudatos sajtómunkás volt, a Nyugat 1909-es évfolyamában külön panaszt írt az írók sajtóbeli megaláztatásáról s a magyar irodalom keserű helyzetéről. „Magyarországon három író van, aki pusztán irodalomból él. A harmincéves magyar író kezdi fanyarul, lenézően és rosszkedvűen írni a novelláit vagy a regényeit. Megbecsüli egyéb tehetségeit: színházhoz értését, jó-újságíró-mivoltát; kezd nyári színdarabokat írni, és közjogot és szociológiát olvas, mert a vezércikkírónak erre van szüksége. Ami az irodalmat illeti – szellemi magzatelhajtást űz.”6 Esztendővel e panasz előtt A sajtó lélektanához címmel röpiratot írt, mai szóval így mondanánk: „a sajtótisztességről”. „A sajtó állapota, helyzete, hangja, nívója annak a társadalomnak a képét tükrözi, amelyben ez a sajtó dolgozik, tanít, rikácsol, virágzik és revolverez.” A korrupció és vesztegetés Biró céltáblája, a sajtómunkások megszervezését lehetetlennek látja. Radikális társadalomkritikus.7

Első kötetét megint csak jellemző címen, Bálványrombolók elbeszélései füzérében adta közre, sőt már nagyváradi éveiben színpadra került. Túlhabzó tehetségének mégis Budapest kínált tért, elsősorban az újságok hasábjain, a Budapesti Naplóban, Az Újságban, majd a háborús években a Világba írta vezércikkeit, kolumnáit, sőt egy rövid ideig a Világ főszerkesztője volt. Budapest – vagy még inkább a híres dunavarsányi nyaraló – lehetett tanúja annak is, hogy Biró Lajos az ország legnagyobb német nyelvű újságjának szerkesztője és kiadója, Vészi József veje lett. A Vészi család a magyar irodalmi legendárium része. A Vészi lányok a modern nőiesség s műveltség megtestesítői voltak. Egyikükhöz, Vészi Margithoz Ady írta a Margita élni akar elbeszélő költeményt, ám végül Margita egy drámaírót választott férjül: Molnár Ferencet.

Biró Lajos éppen sajtóügyekben veszett össze barátjával, Ady Endrével. Egy hírlapi polémiában a tisztességes írói jövedelmekért harcolt Biró Lajos, amikor Ady megszólalt az úgynevezett exportdrámák, a tömegízlést kiszolgáló internacionális iparcikkek ellen. Biró Lajos magára vette a sértést, és nem késlekedett visszavágni Adyra, a költőre, aki „úgy el van foglalva Magyarország társadalmi megváltásával, hogy igazán egy lépést sem tehet többé írói jövedelme érdekében”. Persze, tette hozzá kegyetlenül, bömbölése betöltené a magyar ugart, ha az ő pénzéről lenne szó.8

Biró Lajos hírlapírói pályája felfelé ívelt. Alelnöke lett a Magyarországi Hírlapírók Egyesületének, számos fontos tanulmánya jelent meg a Huszadik Század hasábjain, majd az októberi forradalom idején kinevezték külügyi államtitkárnak. Magyarországi pályája ezzel valójában véget ért. Még a bukás előtt lemondott az államtitkárságról, Bécsbe, majd Berlinbe távozott, de igazából munkáinak kevésbé, hírének meg egyáltalán nem adtak helyt Magyarországon. „Érzéke a hatásosság iránt s a siker utáni törekedése darabjaiban érvényesül a legjobban – írja róla Várkonyi Nándor irodalomtörténete –, a magyar társadalom konzervatív rétegeit igyekszik diszkvalifikálni, s jó színi érzékkel halmozza a nyers hevességű, feszült drámai jeleneteket. Ezeken kívül az emberről s az életről mondanivalója alig van. Igazán neki való terepet Hollywoodban talált, ahol a nagyszerű giccsek egész sorát írja.”9

Emigráns sors

A hazai hír hanyatlásában osztoztak vele emigráns sorstársai, Ignotus, Hatvany Lajos, a filmesztétikát megalapozó Balázs Béla, a nyugati vándorút után Moszkvában otthonra nem lelő Lukács György, a szintén Hollywoodba sodródó Lengyel Menyhért: alkotók, akiknek a világhíren kívül volt még egy közös meghatározójuk: a zsidóságuk.

Ady Endre egy még a háború előtt írott, de csak 1924-ben közölt cikkében egy sajátos táncot idézett fel: a Korroborit. Ebben a táncban az ellenségek ölelkeznek össze, vagy éppen barátságok és testvériségek válnak sajátosan fenyegetővé.10 Két egymásra ítélt nép tánca, a magyarságé és a zsidóságé, így látta Ady. Összefonódtak, holott különböznek, egymás nélkül nem élhetnek. A vesztes háború és Trianon azonban elválasztotta a táncos feleket. Az addig sikeresnek mondott asszimiláció korára következett a megkülönböztetés vagy éppen elszakadás kora, s ennek esett áldozatul a magyar művészet és gondolkodás számos alakja úgy is, hogy elragadta őket a világhír, és elhalványodott az itthoni.

Biró Lajos esetét súlyosbította, hogy az emigrációba szorult tehetségek közül szinte egyedül vállalta a zsidóságát. Nemcsak úgy, hogy soha meg nem tagadta, hanem témává és fejtegetései tárgyává tette az úgynevezett zsidókérdést. Ady egyik Párizsból Nagyváradra írott levele említi, hogy Biró Lajos felolvasott „valami héber egyletben.”11 A harcos asszimiláns magyar zsidó írók közül ezt kevesen vállalták. Ellenpéldának érdemes idézni Biró Lajos jó barátjának, Hatvany Lajosnak a Huszadik Század zsidókérdésről rendezett vitájában kifejtett álláspontját. Míg Biró Lajos egy életen át küzdött a felekezet elhagyása s az asszimilációnak a „teljes beolvadással” felérő felfogása ellen, Hatvany így írt: „Itt van, elérkezett az ideje, hogy a világháború e nagy és örök tanúságaiból a zsidóság is vonja le a maga számára a magáét, mely szerint az antiszemitizmus ellen nem okos vagy logikus érvekkel, hanem csak a semitának az áriai [sic!] fajtába való áthasonulásával lehet megküzdeni. Minél több vegyes házasság! – ez legyen a jelszó, mely a zsidókérdés szerintem egyetlen és biztos megoldására vezet.” Hatvany azzal javasolja az ősi vallás elhagyását a beilleszkedni akaróknak bizonyos hányavetiséggel, hogy a szalonba – mint azt a kitérés mellett érvelő Maximilian Harden német avatgárd író mondta, frakkban lép be az ember.12

Biró Lajos, a szabadkőműves – így az általános emberi szolidaritásban hívő, a Radikális Pártban Jászi és Szende Pál társaságában szerepet vállaló Biró Lajos13 – elvetette az asszimiláció vallásváltó módját. Ezt a Múlt és Jövő 1925-ös számában az őt faggató Komlós Aladár, a magyar zsidó irodalom legjelentősebb történésze is megállapította. Biró Lajos neki fejthette ki a Trianon utáni Magyarországon elfoglalt álláspontját, az úgynevezett zsidókérdéssel kapcsolatban. Hatvany Lajos egykoron azzal érvelt, hogy a zsidóság a diaszpórában elvesztette hivatását. Biró éppen az ellenkezőjét vallotta.

A zsidóság képviselői – hirdette Biró Lajos – olyanok legyenek, mint a terciáriusok, a Szent Ferenc harmadik rendjébe tartozó hívők. Ezek nem tesznek szerzetesi fogadalmat, nem öltenek csuhát, hanem olyan „laikus testvérek”, akik könyörületből szolgálatot vállalnak. A zsidóság legyen örök segélyforrás és a Világ Terciáriusa. A zsidó kultúra sugallatát mintegy segélyforrásként kell ama népek kultúrájába átáramoltatni, amelyben a zsidó író vagy művész él.14

A „zsidókérdést” nem a magyar zsidó kultúra reprezentánsai vetették fel, akik az asszimiláció kinyilvánításával mindezt a környező társadalom gondjának vélték. A „kérdés” napirendre tűzésével az akkori hivatalos kurzus próbálta elterelni a figyelmet a kis ország elszigeteltségéről, a nemzetiségi problémáról, vagy éppen a nagybirtokkérdésről. A „zsidókérdés” így a társadalomban mesterségesen, politikai célzattal gerjesztett, és megoldhatatlannak rémlő feszültség volt. A sértettek oldaláról csak védekező érveket sorakozhattak fel.

Biró Lajos szembenézett az asszimiláció problémájával akkor, amikor a beilleszkedés, a beolvadás és az elfogadottság csakugyan problematikussá vált, és szellemesen mondta: „Mit akarnak még rajtam asszimilálni? Nem él eléggé bennem a magyar nemzet kultúrája?”

A költői kérdésre méltatlan lenne a válasz. Biró Lajos a Szolgák országának drámai változatában, a Sárga liliomban (1910) megírta a századforduló utáni magyar színpad egyik legsikeresebb darabját. A vidéki garnizonban katonáskodó Habsburg főherceg és társainak életképe különös korszerűséget nyert a bekövetkező első világháborútól. A háború zivatarában bemutatott „Hotel Imperial” (1918. január 25.) pedig számos film és későbbi színpadi feldolgozás alapja lett. Idézhetnénk még sorra színpadi műveit vagy könyveit. A Rablólovag (1912) furcsa s kiábrándult körtánc. A kalandor becsapja a mágnásokat, akiknek ősei maguk is kereskedőket rabló szélhámosok voltak. De említhetnénk még a sajtóval foglalkozó regényt, A Szentlélek lovagját, a Budapesten is bemutatott (1929) Boszorkánytáncot, sőt azt a művet is, melyet a második világháború után, 1946 januárjában a Vígszínház tűzött műsorára Fölszállott a páva címen. Ugyanekkor Londonban is könyve jelent meg,15 ott filmvállalatot is működtetett, s pályája során munkatársa lehetett az ugyancsak Budapestről indult Sir Alexander Kordának, azaz Korda Sándornak.

Biró Lajos soha nem talált otthonra hazájában, hiszen jelentős elméleti és regényírói alkotásai valójában meg sem jelentek Magyarországon.

A bécsi Pegazus Kiadó adta közre A zsidók útja című elméleti alapvetését: az emigráns Biró Lajos vallomását zsidóságáról.

A zsidó lélek

„Mi tulajdonképpen a zsidóság? Mindenekelőtt egy nagy és sokszor elviselhetetlenül fájdalmas élmény minden zsidó számára.”16 Biró nem akarja meghatározni a zsidóságot, hiszen arra, hogy ki a zsidó, mi a zsidó, mindenki más választ ad. Egy váratlan fordulattal Biró azt bizonyítja, hogy az igazi kereszténység valójában a zsidóság, de ezt csak azért mondja, hogy bizonyítsa a két vallás egyenrangúságát. A zsidóságot azért is nehéz meghatározni, mert átmeneti korban élünk: a XIX. század illúzióinak múltán. A liberalizmus lelkes és naiv odaadással vallotta, hogy a zsidók olyanok, mint bármely nyugat-európai civilizált ember. „Zsidó lélek nincs, van magyar vagy német, francia vagy angol. Mire a liberalizmusnak ezek a jóindulatú álomkonstrukciói amúgy is szétfoszlottak, a tudomány is jelentkezett, hogy másra tanítson bennünket. Az embernek nem lehet büntetlenül olyan családfája, amelyen kétezer évre visszafelé nem találtatik analfabéta.” (31. o.)

Mégiscsak lehet valaminő hivatása a zsidóságnak, de erről a hivatásról nem lehet meggyőzni az antiszemitákat vagy a szélesebb társadalmi környezetet. „Zsidó művész vagy zsidó író csinálhat, amit akar, az antiszemita sajtó sohase lesz vele megelégedve.” De ha érveket keres az antiszemita, akkor csupán a másságra mutat rá. „Az antiszemitizmus: a barbár idegengyűlölet maradványa – a másik isten hívei kiirtandók”, és azok szítják, akiknek nem áll érdekükben a lényeges dolgokról való beszéd. Az antiszemitizmus vitorláiból nehéz a szelet kifogni. Tragédiák sora származik ebből. Olyan zsidó származású emberek, akik már beleszülettek a kereszténységbe, felnőttek őszinte vallásosságban, mély evangéliumi hitben: egyszerre csak nekünk rontanak, papjaik nem védik meg őket, sőt olykor vezérkednek az antiszemitizmusban. Így hát a kitérés sem gyógyszer, ha egyszer a származást firtatják. Akkor – mondja Biró Lajos – nem kell a kitérés: „Köszönöm, inkább egy sárga foltot a mellemre, akkorát, mint egy malomkő. Inkább kaftánt húzok fel a vállamra, és inkább tincseket növesztek a halántékomra.”

Ezeket a gondolatokat az ellenforradalom Magyarországáról írta Biró Lajos. „A magyar zsidóság sorsa ma rettenetes. A testi szenvedések is, amelyeken zsidók átmentek (büntetőszázadokban ártatlanul, útonállóktól védtelenül, különítményi banditáktól megkötözött kézzel). A jogfosztás is, amely zsidókat ért (özvegyek, akiktől a kenyerüket elvették, rokkantak, akiket kizártak az egyetemről). De a legrettenetesebb az, hogy minden tökfilkó szabadon inzultálhatja a zsidókat és a zsidóknak védekezniük sem lehet; a legrettenetesebb az, hogy a magyar állam zsidó polgárait hivatalosan ellenségeivé bélyegezte, és ellenségként kezeli. Ha azt kellene gondolni, hogy ez így marad, vagy hogy csak sokáig is tart még – elviselhetetlen lenne.” (52. o.)

Biró Lajos szolidaritása a magyar zsidóság sorsával további terveinek forrása lett. Készülőben volt egy nagyregénye, melynek Jeruzsálem pusztulása lett volna a címe, és a Szentély lerombolása utáni korszakot ábrázolta volna, Titusz és Vespasianus idejét, a diaszpóra kezdetét. Biró Lajos, bár a cionizmust nem ítélte el, jogosságát elismerte, igazából a diaszpórában fedezte fel a zsidóság hivatását. Ez világhivatás, s a földművelésbe visszatérő zsidó fiatalok Palesztinában ezt a küldetést beteljesíteni nem tudhatják. A hivatás a kultúra és a jótékonyság hirdetése.

Egy másik regényterve a kitértek sorsáról szólt volna: nem is az első, hanem a második nemzedékről, fiatalokról, akik úgy képzelik, hogy megszűnt rajtuk az átok, s egyszerre csak meghallják a zsidóság ellen uszítók hangját, és célponttá változnak.

Vérvád

A kitérés gondolata kísértette meg a XVI. századi pogromnak emléket állító A bazini zsidók című regényének főhősét is. Mindaddig, amíg nem döbbent rá hitsorsosai szenvedésére. A mű, holott eleven problémát ábrázolt, a Magyarországon megjelent két kritikát kivéve mindeddig visszhangtalan maradt az irodalmi köztudatban. Szövegét sem adták közre első, külföldi kiadása óta.

A mű 1921-ben, Bécsben jelent meg (Pegazus Kiadó), és történelmi példázatba rejtve mutatta fel az asszimilációban egykor határozottan hívő szerző csalódását. A regény a mohácsi csata utáni időkben játszódik, amikor Szulejmán összeterelte a budai zsidókat, s hasznot remélve tőle erőszakkal telepítette át őket keleten. Két fivér, Dávid és József kiszökik a szultán táborából, és Kassán át, Pozsonyt érintve eljutnak Bazinba, egy falucskába, amely a grófok védelmét élvezi. A pozsonyi burgerek, azaz németek a bazini grófokat arra próbálják rávenni, hogy tiltsa el a zsidóktól a posztó- és a lókereskedést, s csak rongyokkal házalhassanak. Dávid és József megpróbálja megoldani a helyzetet, de a grófok adósai a pozsonyiaknak, ezért hajlíthatatlanok. A zsidók szembeszállnak véduraikkal, de azok bíróság elé állítják őket, egy bizonyos Gregorovius mester ítélőszéke elé. Az vallási vitába kezd velük, rábizonyítja a zsidókra, hogy míg a keresztényeké az igazság és a világosság, a zsidóságé a tévelygés és a vakság. Vérvádat emelnek ellenük: megölték a  kilencéves János fiút, bűnös babonából a vérét vették. Hiába mondja a zsidó község elöljárója, Mihály, hogy az Úr színe előtt esküsznek rá, ártatlanok: Gregorovius mester hajlíthatatlan. A megosztott országban se Károly császár, se Ferdinánd törvénye nem érvényes, népítélet fog beteljesülni rajtuk.

A regény nagy része cselekménybe sodort vita egyfelől a vallás, másfelől a törvény dolgában. Az összecsapásokban a többség és a hatalom győzedelmeskedik. Az áldozatok tehetetlenek. A bazini zsidók, igazuk tudatában, önérzetük megőrzésével elpusztulnak mind egy szálig. A grófok, Ferenc és Tamás fontolgatják ugyan, reájuk száll-e a zsidók vére. Addigra azonban a felgerjedt tömeg ordít, máglyára a zsidókkal, s még az is elhangzik, hogy le a grófokkal, mert a zsidók megfizették őket. Elégessék-e gyermekeket is, mérlegelik az urak, végül, a városbíró kiadja a darabontoknak a parancsot, hogy a tíz éven aluliakat kíméljék. A városi darabontok ekkor hármasával odakötözik a zsidókat a cölöpökhöz, a selmecbányai hóhér jelt ad, rózsakötegeket dobnak a bitófák közé, majd egy égő fáklyáról meggyújtják a száraz rőzsét…

Az apokaliptikus kép és a vérvád felidézése az ellenforradalmi tapasztalatra utal, a zsidóság megkülönböztetésére és arra, hogy e megkülönböztetéseknek volt „tömegfedezetük”. A biblikusan szép érvelések, a zsidó közösség belső nemességének rajza erőteljesen elüt attól a képtől, amelyet a középkori zsidóságról eddig rajzoltak a magyar irodalomban.

Biró Lajos valóságos esetet szőtt költői regénnyé. A cinizmussal, keserűséggel vádolt író megrendítő pátosszal remekművet alkotott.