Magyarországnak új alkotmánya van. A Múlt és Jövô nem kíván politizálni (lásd tavalyi errôl szóló körkérdésünket). Azonban az alkotmány – ha csak nem létrejöttének körülményei – nem tartozik a politika fogalmába. Olyan fundamentum, amely egy alapvetôen kulturális azonosságra építô fórumot is érinthet. Érint is. Esetünkben a zsidó azonosságét, amelynek a Múlt és Jövô – az elôzményeket beszámítva – immár száz éve az ügyvivôje. Az új alaptörvény erôsen történeti jellegû, különösen „Nemzeti hitvallás” címû preambuluma. Hogy ez helyes-e, aktuális-e, konform-e a világgal – amelyhez Magyarország, oly sokszor kinyilvánítottan tartozni kíván (Nyugat-Európa) –, errôl hadd ne foglaljunk állást. Sôt, azt is valljuk, hogy a más országokhoz, kultúrákhoz való konformitás nem lehet szempont. Annál is inkább, mert ez a magyar „büszkeség”, „magyar önbecsülés” kérdése – amelyhez, oly konfliktusosan, és viszony lag késôn kapcsolódtunk. „Mi” alatt értve a zsidó népnek az akkor Magyar Királyságba bevándorolt részét, amelynek a leszármazottai vagyunk. Ez a nép-töredék (ág) viszonylag késôn, a 19. század második felétôl választotta magát magyarnak, kulturális értelemben pedig csak e század
vége felé beszélhetünk magyar zsidóságról.
Az új alkotmány szó- és szimbólumhasználata azonban megcsap, mert a Horthy-korszakot idézi. Ez az utalás számunkra egyértelmûen pejoratív. Akkor is, ha ebben az érzésben, tudatban, úgy tûnik: kisebbségben vagyunk. Ez a tudati és pszichológiai elemekbôl keveredô azonosság újkori másságunk hozadéka. Ugyanis a Horthy-korszakkal kezdôdött a magyar zsidóság emancipációjának visszavonása, majd
(1938-tól kezdôdôen folyamatosan) kirekesztése a magyar történelembôl. Ez a korszak 1944 októberéig tartott – a dátumig, amelyben már benne foglaltatik a magyar zsidóság
nagyrészének a deportálása. Tehát, akik magyar zsidóként azonosítják magukat, azok számára ez a korszak, az összes szimbólumával együtt, a fent említett történelmi tapasztalatok okán – rossz emléket, sôt: félelmet kelt. Nem vállalható
tradíciót. S ha ez megkülönböztet bennünket a magyar nemzet, vagy annak más, többségi csoportjaitól, akkor ezt az alapvetô különbséget be kell vallani. Eltagadása saját magunk megtagadásával lenne egyenlô.
Az ország és népe keresztény jellegének alkotmányba rögzítése sem közömbös számunkra. Vajon kinek az ellenében volt szükség e nyomatékosításra? A vallástalanság ellentéte nem a kereszténység. A kereszténység fogalmát kulturális értelemben kell felfognunk? A modern magyar kultúra – számtalan eredménye bizonyítja, mégpedig nem létszámarányosan – zsidó is.
Az 1944 márciusától 1990-ig tartó megszállásra, s ezért korlátolt cselekvésképességre hivatkozás teljesen ellentétben áll a „Nemzeti hitvallás” eredeti célkitûzésével: a „büszkeség” és az „önbecsülés” visszaszerzésével. Hiszen a büszkeség mértéke éppen abban mutatkozhat meg, hogy mire voltunk képesek a megszállás dacára (1956 nem tartozna ide?). Voltak hasonló státusban lévô megszállt és szövetséges nemzetek, amelyek nem engedték zsidó honfitársaikat deportálni, s voltak, amelyek nem vettek részt Csehszlovákia megszállásában, vagy nem szakították meg diplomáciai
kapcsolatukat a hatnapos háború után Izraellel.
A büszkeség, az önbecsülés – e vágyak kinyílvánítása helyett, ami mindig az ellenkezô állapotra utal – a múlt dicstelen elemeivel való gyógyító szembesülés
lenne. Nem beszéd, hanem tett. Vajon az Osztrák-Magyar Monarchia idején Magyarország független volt? Amikor megszületett a modern Magyarország? (A Kiegyezéssel a nemzet egy tekintélyes része nem értett egyet.) S ha nem, akkor
miért nem szerepel ez a jelentôs és modern korszak a preabulumban? Ugyanakkor és ugyanebben a logikában: a magyar zsidók emancipációja (1867) és recepciója (1895-ben) Magyarországnak egy legalábbis korlátozott függetlenséggel rendelkezô korszakában történt meg, az emancipáció visszavonása (1920), s mint folyamat a magyar történelembôl való fizikai kirekesztésük pedig Magyarország teljes függetlenségének
vissza nyerése alkalmával és tartama alatt következett be. A jogokba való visszahelyezés (1945) pedig Magyarország függetlenségének újbóli elvesztése után.
Ezek a paraméterek, amelyek között a magyar zsidóság élt, s él ma is kurta történelme (sorsa vagy „sorstalansága”) során. Mit akarunk mindezzel mondani? Majdnem semmit,
azaz: mindent. A zsidó sors és migráció mindig a lehetôségeket feltérképezô tudatos döntések eredménye volt. Ez most sincs másképpen. Hivatásunk és felelôsségünk e paraméterek minél árnyaltabb megvilágítása. Éppen elôdünk, a Patai József szerkesztette
Múlt és Jövô erre a példa – amely nem csak kulturális magatartást képviselt, de ennek megfelelôen emberi életeket is mentett.
Miért fontos számunkra a soá emléke, az el- vagy befogadóinkkal való összeélés történetének, felelôsségének firtatása? (Ahelyett, hogy a múltat feledve a
jelen, s a jövô kihívásaira koncentrálnánk.) Miért ez a folyamatos ünnep- (büszkeség-, önbecsülés-) rontás? Miért fontos ez nekünk? (Szerintünk még fontosabb lenne nekik.) (Mert zsidónak lenni és nem zsidónak lenni más és más, noha hitünk szerint egyen lô
értékû magyarság.) Azért, mert úgy tudjuk: a szembenézés lenne a jelen és a jövô békéjének záloga.
Addig csak a temetetlen holtak kísértenek és az el nem végzett gyászmunka árnyai fojtogatnak – ott, ahol élnünk, s életünkrôl folyamatosan dönteni rendeltetett.