You have no items in your shopping cart.
A borítón egész évben látható lesz a 20-as: az életkorunk. Az értékelést, sőt a talán kijáró elégtételt is későbbi koroknak engedjük át. Nem állunk ezzel egyedül, hiszen minden, ami új tradíció indulását jelentette Magyarországon, ugyanezt az évfordulót tartja. Csendesen és magába fordulón. Nem azért, mintha a fordulat nem lett volna visszavonhatatlanul helyes és törvényszerű, hanem azért, mert nem hozott olyan változást, amely reménnyel tölthetne el. Ama holokausztban kicsúcsosodott, de közel száz éve vajúdó,mozgó vulkán- apokalipszis vége és katarzisa még mindig nem fénylett föl.Nem lélegezhetünk föl, hogy a magunk és világunk sorsa közelebb került volna
valamiféle megnyugtató állapothoz. Sem a magunké, sem a következő generációké. Épp ellenkezőleg. A válságokban megmutatkozó földmozgások, csak újabb, elsöprő erejű kitöréseket prognosztizálnak. Elképzelhetetlen tempójú technikai fejlődés, az apokalipszis tapasztalatainak 60 éves földolgozása, gyászmunkája után tartunk itt. Mintha mi sem történt volna, mintha semmit sem érne az apokalipszisban nyert, kultúrára fordítandó nagy tapasztalat. Lehet, pesszimizmusunk türelmetlen, hiszen az ember, saját léptékében érez és gondolkodik. Az előző apokalipszis is évszázadokig tartott – s bizonyos mértékben az sem szűnt meg soha. A zsidó nép „sorstalansága” mindkét apokalipszis gyújtópontjában állt, s a köztes kétezer évben is megmaradt az apokalipszis népének. Ebben a számunkban úgy idézzük fel saját történelmi jelenlétünket és éveink számát, hogy indulásunk – azóta klasszikussá nőtt – szerzőire helyezzük újra a hangsúlyt. A tíz éve elment Ember Mária emlékére, s a 80. születésnapját ünneplő Kertész Imrére. (S a szintén 80 éves, s egy számmal arréb csúszva ünnepelendő Heller Ágnesre.) Művük azért válhatott klasszikussá, mert az apokalipszissal szembenézésből nyerték ki anyagukat – mind poétikai, mind etikai értelemben. A magunk ünnepe szolgáló és tanú létünkben áll. Ezt kívánjuk magunknak – és ezzel legyen is elég a lepergett évek számával való foglalatoskodásból – a következő kerek, vagy örömtelibb fordulatokig.
valamiféle megnyugtató állapothoz. Sem a magunké, sem a következő generációké. Épp ellenkezőleg. A válságokban megmutatkozó földmozgások, csak újabb, elsöprő erejű kitöréseket prognosztizálnak. Elképzelhetetlen tempójú technikai fejlődés, az apokalipszis tapasztalatainak 60 éves földolgozása, gyászmunkája után tartunk itt. Mintha mi sem történt volna, mintha semmit sem érne az apokalipszisban nyert, kultúrára fordítandó nagy tapasztalat. Lehet, pesszimizmusunk türelmetlen, hiszen az ember, saját léptékében érez és gondolkodik. Az előző apokalipszis is évszázadokig tartott – s bizonyos mértékben az sem szűnt meg soha. A zsidó nép „sorstalansága” mindkét apokalipszis gyújtópontjában állt, s a köztes kétezer évben is megmaradt az apokalipszis népének. Ebben a számunkban úgy idézzük fel saját történelmi jelenlétünket és éveink számát, hogy indulásunk – azóta klasszikussá nőtt – szerzőire helyezzük újra a hangsúlyt. A tíz éve elment Ember Mária emlékére, s a 80. születésnapját ünneplő Kertész Imrére. (S a szintén 80 éves, s egy számmal arréb csúszva ünnepelendő Heller Ágnesre.) Művük azért válhatott klasszikussá, mert az apokalipszissal szembenézésből nyerték ki anyagukat – mind poétikai, mind etikai értelemben. A magunk ünnepe szolgáló és tanú létünkben áll. Ezt kívánjuk magunknak – és ezzel legyen is elég a lepergett évek számával való foglalatoskodásból – a következő kerek, vagy örömtelibb fordulatokig.
| Authors | MÉJ |
| Published | 2009 |
| Pages | 144 |


